|
Ayhan Ey Gökhán
Albumtöredék
Valikámnak, az el nem készült
fényképek emlékére.
1
a képen a fürdővíz feletti árnyék,
mosakodások ideje megfagy, mintha
mindig is ott álltunk volna, az
örökké határán, ahol összeér
szerelem és pátosz, combhajlat és
csukló. önmagában száll le a nap,
hogy önmagában megsemmisüljön.
2
mintha az egyik szemére nem látna
a fényképész, vagy aki a képet csinálta,
kicsit homályos – szürke foltok
imbolyognak az arcom helyén, idejét
kitölti szép és megható csuklód,
a látvány lehúz, összeéget, mintha
egy különös házasság lenne,
a boldogság vízálló negatívján.
Lassú tájkép
a sás ropog a fogam között,
tűsarkát, mint égő cigarettát,
a fűszál bennem nyomja el.
levelekre, bokrok ágbogaira
rajzolom a tájat, mint ahogy
megnyitom Szerelmem árnyékát,
ütőerem a mosdókagyló felett.
a levegőből semmit nem értek,
legalábbis azt, eddig sem tudtam.
a téli napforduló előtt remegés
és félelem alakjába bújok, mintha
nem hinném, lesz még egyszer
napfény, kiégetni bőröm. reggelre
véget érek, végső utazás, testem
helyén összehajtott, fekete levél.
Színe és visszája
Lövétei L. Lászlónak
mintha örökké kórházba járnék.
felkelek, és kezdődik megint.
haldoklik bennem valaki. játék.
cipelem visszáját, színeit.
nem találok régóta magamra,
folyton ismétlek egy mondatot,
az alanyra hasonlít és a tárgyra,
az állítmánya pedig én vagyok.
