Horváth Péter

Kajár

Barátom biztatott húsz évvel ezelőtt, vegyek romházat, mint ő, vízközelben. Ha nem kell, eladom haszonnal, a hülyének is megéri, mondta. Lassan húsz éve toldom-foldom, kerítem csirkehálóval, vakolom, meszelem a tömésfalakat – nem látszik a házon, minden tavasszal levedli bőrét, letérdel a sárba, mintha imádkozna. Buldózer kellene, elnyomatni innét, aztán felhúzni a helyébe egy újat. Nincs rá pénzem. Ha van, sajnálom. Meg valahogy – ezt persze soha, senkinek nem vallanám be – tetszik a porladó, a romló, az ócska. Aminek múltja van. Szép Nelli lakott itt a patkányaival. Apró, csúnya öregasszonynak képzelem, mint Jancsi és Juliska gonosz boszorkányát. Látom, ahogy forgolódik a füstös konyhában, csapdos a seprűjével, szoknyája körül patkányok futkosnak, a kenyereskosárban egér cincog. Rég nincs meg a búbos kemence; mikor a házat vettük, félig beomlott már, kéménye ferdén meredezett, le kellett bontani. Szép Nelli a temetőben nyugszik, hajdani házát most én, a feleségem és a lányom lakjuk – nyaranta. A patkányok elmenekültek. Barátommal, ki a házat kommendálta, már nem vagyunk barátok. Összefutunk néha boltban, utcán, strandon. Intünk egymásnak, mint az őslakosok. A falusiak – akár az öreg ház – nem fogadtak be, de megszoktak.

Történelem

Csúnya falu volt, mikor ideköltöztem. Igazából csak a neve tetszett: Balaton­főkajár! Mintha volna valahol egy kódis Alkajár meg egy savanyú Felkajár, amikhez képest a mi Kajárunk dúsgazdag, príma helység. Rosszkedvű, lapító, sanda község volt. Elhanyagolt, poros. Gazdagnak se lehetett volna mondani. Régebben igen, régen többször is volt gazdag. A hatvanas évek elejéig hozzá tartozott Aligától Keneséig a Balaton-part, meg a partot környező földek: Gimásza, Tikacs, Akarattya, Somlóhegy, Öreghegy, Apát és Tekerespuszta. Ahol most a Klub Aliga büszke bérlői ereszkednek a vízhez (s ahol néhány éve még az elvtársak kocogtak), ott korábban a kajári ökröket hajtották itatni a tóra. Aztán ahogy erősödött a Balaton divatja, a korábban jelentéktelen kis strandközségek gyarapodni kezdtek („Pedig mi volt azelőtt Akarattya, Péterkém?! Hat villa?!”), s egy napon Kajár arra ébredt, hogy csak a neve maradt gazdag. Földjeit sorra elcsatolták, tópartja se maradt.

A korábbi századok során is többször elszegényedett és elnéptelenedett. Kifosztották tatárok, fölégették törökök, az ezerhatszázas évek végén a porták kétharmada megint pusztává vált. A második világháború végén tizennégyszer cserélt gazdát a falu, vagyis az, ami megmaradt belőle. Az itteniek földbe vájt hombárokban próbálták átvészelni a harcokat.

Rózsika néni

Hajdani szomszédasszonyom – boldog emlékezetű Rózsika néni – túlélte azokat a kemény, téli hónapokat.

– Két gyerekem volt – mesélte egyszer –, egyik kicsi, másik pici. Uram a fronton, a házunk szétlőve, a ruszkik még a fagyott krumplit is kizabálták a földből… Hogy éltem volna meg? Hogy etettem volna a gyerekeket? Azt adtam zabáért, amit adhattam. Ismeri a dalt: „Csillagom, révészem, vígy által a Dunán, uramról maradott subám neked adom…” Subám nem volt, de nem is az kellett azoknak, mindegy, milyen nyelvet beszéltek. Odatartottam magamat nekik konzervért, komiszkenyérért, mikor mit adtak. Ezért nem áll velem a falu még most se igen szóba. Dögöltem volna meg? Hagytam volna halni a gyerekeimet? Fölneveltem, iskoláztattam őket. Most persze nem nyitják rám az ajtót, csak ha valamit akarnak. Mindegy, adok nekik, amíg bírok. – A férje kilencszázötven körül keveredett haza, orosz hadifogságból. Mégse bíztak benne, megtették rendőrspiclinek. – Mindenki tudta, Péterkém. Az emberek valahogy mindig mindent tudnak. Az uram bele is rokkant. Ivott, mi mást csinálhatott volna? Verte a gyerekeket meg engem. Örültem, amikor meghalt. Na, a faluban ezért se szerettek. Hogy örülni mertem. Pedig hányan vannak itt, Péterkém, akik örülnének!

Szókimondó, bátor asszonynak ismertem. Lassan tíz éve, hogy meghalt. „Fulladt a torka.” Ültem párszor bent, a kórházban, az ágya mellett. – Jöjjön – mondtam neki –, hazaviszem, autón. Nem, nem hozzánk, oda nem vihetem. Magához megyünk, Kajárra. Pálinkázunk, beszélgetünk, mulatunk, mint régen.

Felfénylett a szeme: – Csinálunk színházat?

– Persze – mondtam neki. – Mint a nyúllal.

Kora nyári nyúl volt, az udvaromon ütöttem meg. Kiirthatatlan akácos burjánzik nálam – nem tudni, ki mondhatta Szép Nellinek, hogy az akác hasznos növény –, de mint az őserdő, sötét és áthatolhatatlan. Mélyen bent, a sűrűben ült a nyúl. Szép, fekete bak volt, mosolygós. Napokig ücsörgött ott, mint aki jól van. Mellső mancsai közt répát szorongatott, azt harapdálta. Na, mondom, mindegy hol tanyáztál azelőtt, pajtás, ha itt makogsz nálam harmadik napja, akkor – mond­hatni – már az én nyulam vagy!

– Úgy is van! – bólogatott Rózsi néni. – Üsse csak agyon, majd én segítek megnyúzni! – Fogtam egy féltéglát (az is sűrűn terem nálam a gazban), odavágtam neki. Mindjárt fölfordult. Betettem egy zsákba, a zsákot a vállamra dobtam, indultam az út túloldalára, Rózsi nénihez. De az már messziről integet: – Nem jó! Most nem alkalmas! Ide ne hozza azt a zsákot, vendégem van! Jöjjön máskor, legközelebb! – És kacsingat, mintha rájött volna a kórság.

Na, megvonom a vállam, rajta a zsákkal, benne a nyúllal, fordulok vissza, hát nem ott terem, de mintha a földből nőtt volna ki, éppen előttem, a másik szomszédasszonyom? Tőlem fiatalabb, formás asszony, de olyan szigorúféle, mintha – teszem azt – szicíliai volna.

– Nem látott – azt mondja –, Péter, egy nyulat?

Nagyon belém vágott ezzel a kérdéssel.

Hogy éppen akkor, pont ott, és éppen ezt!

Beismertem, mert muszáj volt, hát a nyúl súlya húzta lefelé a vállam, bár ő azt nem tudhatta, mármint a szigorú szépség. Meg is kérdezte, hogy hol van. Mármint a nyúl. Merthogy az az ő megszökött tenyésznyula, mondta, a Gyula.

– Gyula – mondtam.

– Gyula – mondta, és nézett rám (meg a zsákomra) kérlelhetetlenül, gyönyörű szigorún (vagy szigorú gyönyörűn, ezt nem tudnám most, ennyi év távlatából, biztosan eldönteni).

– Hol van most a Gyula – mondta.

De tényleg inkább mondta, mintsem kérdezte. Nagyon tudott mondani dolgokat, amik kérdések voltak.

– A zsákomban – mondtam én erre.

– Ideadja – mondta.

– Nem él már – mondtam.

– Nem baj – mondta.

Odaadtam.

Még most is látom magam előtt, ahogy távolodik a fényes, fekete mintás pongyolájában, jobb kezében a zsákommal, amit sose adott vissza. Jött aztán a Rózsi néni vagy két óra múlva, hogy lehet már nyúzni, elment a vendége. Lehet, hogy lehetne, de most már nem lehet, mondtam. Nevettünk aztán, sokat. Szálltak a nyarak.

Kislányomat igen szerette.

– Színház! – Kötényében ringatta, itatta, etette. – Tapsikoljunk!

Sose járt színházban.

Hangony

Hol van a házad, kérdik néha óvatlanul. Főkajáron! Mit mondjak, van hatása a szónak. Szégyelli, aki nem tudja, merre keresse. Ha csak Kajárt mondanék, nem restellnék. De így, hogy egy Főkajárt nem tudnak… Nem sejtik, hogy a hangzatos, büszke név Balatonfő és Kajár (hajdan különálló) községek nevének összevonásából ered. Hívták még Hangonynak, „ami ugyanúgy a hangra utal, mint a Keált, Kiált vagy Kajált alapszavakból képzett Kajár. Mindkettő kiáltót, összehívót jelent. Valószínű a király vagy a bírák ítéletét kihirdető tisztségviselők laktak ezen a helyen. Néveredeténél Kajár udvarbíró, első birtokosa is szóba jöhet.”*

Már a római időkben lakott volt. – Erre is büszkék lehetünk! – mondja majd később Zsolt, a polgármester. Most ezernégyszázötvenhatan lakják, nagyjából ennyien csapódunk ide mi is, „gyüttment nyáriak”. Húsz éve, amikor én vettem a házam, kétszázzal nagyobb volt az állandó lakosok száma. Nyáriak még alig lézengtünk itt. Azóta nagyon divatba jött a Balaton-környék. Öt kilométer ide a tó. Autóval semmi, biciklivel negyedóra, gyalog meg „buli”. Nyári estéken gyakran látni az út szélén a strandról hazafelé baktató fiatal csapatokat. A tehetősebb városiak – én is az vagyok? – itt töltik a nyarat és tavasszal-ősszel a hosszú hétvégéket. Kaszáltatnak a szomszéddal, munkát adnak a környékbeli kőműveseknek. Egyes vélemények szerint az ő portáik rendezettebbek, csinosabbak. Van, aki ezt sértésnek venné – van, aki joggal.

Zsolt, a polgármester

– Az ezernégyszázötvenhat állandó lakosból munkaképes korú nyolcszázharminchárom, ezeknek nagyjából a fele dolgozik legális munkahelyen, a többit felszívja a fekete gazdaság, vagy munkanélküliek. A községi általános iskolába száznyolcvanan járnak. A hetvenöt férőhelyes óvodában negyvenöt-ötvenen mindig vannak. Eszerint van utánpótlás. A gyerekek felnőnek.

– Csakhogy – folytatja a polgármester Zsolt, negyven felé járó, öntudatos, magát határozottnak mutató ember –, csakhogy – azt mondja – mire kitanulnak a gyerekek, el is mennek innen. Mondhatni, kiürítjük a falut azzal, hogy tanítjuk őket. Bután hangzik persze, de ez nagy probléma. Aki diplomát szerez, holtbiztos, hogy elmegy. Nem véletlen, ugye, egy huszonéves fiatal nem csak lakni akar. Mi kötné ide? A szülők, esetleg. De már a baráti kör nem. Pedig az meghatároz. Már középiskolába máshol jár, ott barátkozik, aztán az egyetem, az ottani társak… Nagyközségek, városok vannak a környéken, nagy az elszívás… Itt van Veszprém, Fehérvár… Lehet, hogy nem érettségizni meg egyetemre menni kéne, hanem jó szakmát tanulni, amiből mellesleg egyre nagyobb hiány van, mármint jó szakmunkásból. Persze ez se volna megoldás az elvándorlás megállítására.

– Egyébként elvándorlás, mármint a szó eredeti értelmében, ma már nálunk nincsen. Természetes fogyással csökken a község lakossága. Átlagban évente ötven-hatvanan halnak, tizenketten-tizenöten születnek.

– Persze hol is dolgoznának nálunk diplomások? Az itteni munkahelyek túlnyomó részét mi adjuk, az önkormányzat. Az általános iskolában huszonhatan, az óvodában tizenöten dolgoznak, van még az orvos, a fogorvos, a védőnő, a községháza dolgozói, a közmunkásaink… Hetven ember.

– Háromszáznyolcmillió forintból gazdálkodunk. Adóbevételeink szolidan, de folyamatosan emelkednek. Ez is mutatja, hogy fejlődünk, tényleg. Vannak sikeres embereink. Viszont a tanárok zöme nem idevalósi. Ez is egy gond. Na de nem panaszkodni vagyunk. Maga azt mondja, sokat változott a falu húsz év alatt, én korántsem vagyok elégedett. Csoda tudja, biztosan történelmi oka van sok mindennek. A második háborúban – mellesleg vannak, akik szerint csak egy háború volt, a közepén egy hosszabb fegyverszünettel, én is így vélekedem –, szóval a háborúban majdnem a földdel vált egyenlővé a község. Negyvenötben aztán úgy-ahogy vissza- és újjáépítettek az itteniek mindent. De minek? Mire? A pártállamban már vették is el tőlük, amit lehetett. Jött egy párhatározat: volt tópartunk, nem lett tópartunk. Egymás után csatolták el innen a földeket. Megyehatárnak lenni már önmagában hátrányos helyzet.

– Pedig amúgy gyönyörű helyen vagyunk, nem? Én imádom a Balatont, nagy horgász vagyok. Persze aki horgász, az mind lökött egy kicsit. Meg borászkodom is, na azok se mind hibátlanok, nagyon tudjuk ugratni egymást… Bár a galambászok még nálunk is furábbak. Mindegy, valamit muszáj szeretnie az embernek. A szőlő meg a bor évszázadok óta – majdhogy azt nem mondtam: kenyeret ad az itteni embernek. Meg arra is büszkék lehetünk, hogy eleink már ezer éve itt voltak, hogy éppen ezt a helyet választották maguknak, itt, a Balatonfőn. Magyarok vagyunk. Erre is büszkék lehetünk, nem? Ott leng a zászló a főtéren. Már a hollandjaink is tudják becsülni. Több mint egy tucat tanulja a magyart.

– Hogy kerültek ide? A galambászok által. Majd ők elmondják magának. A postagalambjaink hozták őket. Hollandokat meg belgákat. Külön kis telepük van az Aranyos-hegyen. Ha arra jár, nézze meg.

– Tervek? Látja, az sok van. De ahhoz először újra kell válasszanak jövőre. Negyedszer is! – nevet. – Harmadik ciklusomat töltöm. Tisztességgel, igyekezettel. Az emberek ismernek. Nem a polgármesterhez jönnek, mint maga, hanem hozzám, a Zsolti gyerekhez.

Asszonyhangok

– Persze hogy megválasztották a Zsoltit, ha egyszer nem volt neki ellenjelöltje! – mondja Ragyogó Szemű Erzsók, akit húsz éve nagyon irigyeltem a férjétől. Nincs ez a nő rendesen „kibontva”, gondoltam akkor öntelten. – Először, mondjuk, volt ellenfele – folytatja most –, első ízben, márminthogy a második szabad választáskor, na, még belezavarodok, szóval akkor tényleg a Zsolt győzött, legyőzte ugye az első polgármesterünket, a Csontos Miklóst, mert az kommunista volt, korábban tanácselnök meg párttitkár, talán téeszelnök is, már nem emlékszem, de hát kommunistában is van tisztességes, elismerem, bár gyűlölöm őket, nem tehetek róla. – Az a hajdani kibontatlan fény már nem lakik ott szép metszésű, tatáros szemében, mintha az öröm elveszne belőlünk az idő múltával, vagy ha nem is az öröm, de a rá való képesség, a vágy, a várakozás, a derű és bizalom. Mint ahogyan a bőr aszalódik, a hús fonnyad, hogy csak a csontozat maradjon egyedül meghatározó, úgy a sok leülepedett keserűség és fájdalom kiszorítja belőlünk a kedvet – amit nem élünk meg, örökre elveszett?

– A Csontos Miklós mindig is ilyen volt, szavatartó, komoly, rendes ember – mondja Valaha Ragyogó Szemű Erzsók konokul, mintegy önmaga ellen, merthogy gyűlöli, ugye, a kommunistákat, s az egyiket most mégis dicsérnie kell. – A Miklós jót akart a falunak, és sok jót is tett. Behozta a vizet, a telefont, a gázt. Minden házba bement, személyesen. Erzsi néni, azt mondja, vegyék fel a kölcsönt, ötvenezer forint, azt mondja, ezért beviszik a gázt magukhoz a kerítésen, aztán majd meglátják, ha lesz pénz, beljebb vitetik, nagyon megéri most, későbben drága lesz, hallgassanak rám, azt mondja, mindketten keresnek, majd visszafizetik a kölcsönt, gondolják meg… Igaza lett. Behozattuk a gázt, tényleg megérte. Mégis letettük őt a hivatalból aztán. Az emberek változást akartak.

– A Zsolti lett a változás! – bólogat buzgón egy másik ragyogó szempár tulajdonosa. – Aztán benn ragadt a székben! – nevet. – Talán lusták vagyunk mi, itteniek? Nem hiszem. De akkor meg?

– Jaj, Péterkém – mondta annak idején Nusika, a szövetkezeti étterem gebinvezetője, termetes, korombéli asszony –, ezek a mi kommunistáink eddig már összelopták magukat, nem? Talán csak nem fognak annyit elemelni, mint eme­zek, az új micsodások tennék, nem? Én rájuk szavazok, a régijeinkre.

(Tisztaság és rend volt az Áfész-étteremben, olcsó volt, befizettünk két személyre, négyen is jóllaktunk a levesből.)

– Sokat dolgozott nekik a Nusi, aztán mire ment vele? Mennyi a nyugdíja? Kérdezze csak meg, Péter, kérem! Pedig a szívére ment neki az az étterem, olyan komolyan vette! – vélekedik a harmadik női szempár gazdája. – Persze meg kell adni, az étterem most is jól megy, sőt, aki azt viszi…! Na látja, őt keresse meg, Péter, kérem, mert az egy talpig tisztességes, becsületes egyén, ha én odamegyek enni, rendesen kiszolgál, hiába jön utánam vagy egy tucat német, mégis én vagyok az első, mert hamarébb jöttem.

(Biztosan így van, nem kétlem, de milyen az ember: mivel nem adnak feltétet a főzelékhez, csak teljes adag pörköltet, persze teljes áron, én nem szeretem, és juszt se kérdezem meg semmiről se őket. Legyen ez egy elfogult jelentés, pukkadjanak meg.)

Propelleres szörnyek

Nem minden falunak van repülőtere.

– Legtöbbször a szomszéd község polgármestere száll fel innen, a Gyula, az röpdös mindig. Bármilyen időben képes szállongani – mondja róla a főgalambász elismerően. – Mindegy, milyen hobbija van az embernek, kitölti az időt, vagyis hogy tölti inkább, megtölti, ha érti, hogy gondolom. A galambászatot jobban pártolják az asszonyok a többi kedvtelésnél, mivelhogy jobbára otthon végezhető… – bólogat. – A galambok is ilyenkor repülnek – pillant a szürkülő égre –, mikor nincs már meleg.

Templomtoronyból lenézve – vagy lejtős úton, automobilban – nagyon szárnyalna az ember. Álmomban a levegőt taposva repülök. Többnyire üldöznek. Lent, messze alattam, lankás dombháton processzió követ. Lengenek a zászlók, száll az ének, a füst és az átok. Üldözőim eddig még nem fogtak meg, bár egyre laposabban siklok el fölöttük, s tudom, hogy semmit markoló kezeik egyszer majd elérnek.

Repülőtér: egy rét, mondják, speciális fűvel, amit nem tép fel a kerék.

– Csudát speciális! – legyint a harminc körüli, pécselyi fiatalember a hajdani ököristállóból „átalakított” hangárban, miközben ifjú kollégájával kitolja motoros sárkányát az ég alá. – A legegyszerűbb fű a legjobb, mindig mondom. Az őshonos, ideszokott. Csak nyírni kell, és nő. A gyomból is fű lesz, ha rendszeresen nyírjuk. Elnézést, megyek átöltözni.

– Felszáll? – Csodálom a srácot. Ez a filigrán fiú – repül. Nem álmában, nem képzeletben, hanem mindjárt.

– Secperc, és itt vagyok!

Balatonfőkajári Repülő Klub – hirdeti egy felirat a falon.

Tucatnyi színes, újkori sárkány lakja a barlangot. Ahány, annyiféle. Más a gondolájuk, kerekeik, a szárnyfelületük, más a légcsavarjuk.

– Az a motortól függ – kapom a magyarázatot. – A kétágú pörög a legtöbbet, az a leghangosabb. A hétágú jóval csöndesebb. – A szárny mintha két szörfvitorlából volna összeragasztva. Drótkötelek merevítik. Tetszetős, profi jószágnak tűnik. – Minden magyar ezeken a gépeken, a motort kivéve! – tudósít a szomszéd polgármester, a legendás repülő, a Gyula. Az imént ereszkedett alá, most motort szerel, valami nem tökéletes. – Igen, minden repülő a maga szerelője! – bólint. Nem rám figyel. Nagyon megértem. A sárkányok háromezer méterig emelkedhetnek, onnan nagyot lehet bukni, ha valami tényleg nem stimmel. – Hatvan kilo­méter per óra körül emelkedünk fel. Olajos a gyertya. Nem értem.

Odébb sétálok, ne zavarjam.

A pécselyi fiú sárga kezeslábast öltött, bukósisakján antenna rezeg, maroktelefonnyi VHF-rádióját próbálgatja. Működik, rendben. Ellenőrzi a sárkány felfüggesztését, rendesen mozog-e a szárny minden irányba, aztán beül a színes műanyagból készült gondolába – mint egy motorkerékpár oldalkocsija, olyasmi, akkora. Néhány műszer – gondolom, magasság- és sebességjelzők –, iránytű, térképtartó térképpel, gázkar, lámpa. Önindítóval indul a motor, pörög a légcsavar. Egy percig járatja, próbálgatja a kerékféket, babrál a szívatón, a motor lecsendesül, egyenletesen, biztosan pörög. Arca elé húzza a sisak plexijét, a sárkány kezesen előregördül, ki a gyepre, ott nekilódul. Száz métert ha futott, s már elszakadt a földtől. Lapos, hosszú ívet ír a szürke esti égre. Egy perc, és nyoma sincs már.

Elröppent, pedig nem álom.

Kedv, remények, lillák

Amikor ideköltöztünk – nyarakra, valószínűtlenül régen, a múlt század végén, még a régi rendszerben –, a község poros volt, savanyú képű, elhanyagolt, szürke. Most változatos arcot mutat. Új tető, kerítés, szaletli, új házak.

– Ezek szociális telkek – mondja az alpolgármester, ahogy visszaautóztat a galambos telepről –, kétszázezer forintért tudott hozzájutni, aki két gyereket vállalt. Tetszik látni, ilyen gyorsházak ezek, fából, bevakolva, belül meg burkolat. Négy éve már állnak, majd meglátjuk, meddig…A hőszigetelésük nagyon jó…

Amott átépítés, friss cégtábla, ott gaz burjánzik, de kicsivel feljebb gondozott virágágyás fészkel…

– Ha híresebbek lennénk – fűzi a szót az alpolgármester –, mondjuk, ha tényleg meglenne itt a határban a Forma-hármas autóverseny-pálya, amire van egy kis esélyünk… Na, akkor talán a község minden polgára jobban odafigyelne a portájára, és olyan csinosak lennénk, mint némely parti község, hogy mindenütt virágok, pántlikák, csupa szépség…

Ha nem is csupa szépség, azért látszik a községen, hogy lakják. Iskola, óvoda, orvosi rendelő, fogorvos, posta, könyvtár, téesz, építőanyag-telep, két panzió (Cserki), boltok, étterem kettő is, három ruhaüzlet, vegyesbolt, vasútállomás – na, az gyalázatos, mióta nem árulnak benne vonatjegyet –, vas-műszaki és festékbolt, táncklub (és tánciskola!), fél tucat fuvarozó bété, bortermelő üzem és kereskedés (Feind Borház), fodrász, két eszpresszó, két kocsma, focipálya, kultúrház, három templom, két temető. Ami megszűnt, az a tűzoltóság. Takaros, tornyos épülete áll még. Volt már benne virágkereskedés, Tüzép-lerakat, ez-az, nem emlékszem. Most alkalmi áruda. Meg ki van írva a kapura, hogy Nyugdíjas Klub meg Vöröskeresztes Klub. A toronyra meg: RENDŐRSÉG. Állítólag megvan még a régi lajtoskocsi, a fecskendők és egyéb tüzes felszerelések.

– Újra kellene ébreszteni az önkéntes tűzoltóságot! – fűzi a szót az alpolgármester. – Annál is inkább, mert valaha a kajári csapat híres volt, sok versenyt megnyert! De valahogy az emberek nemigen aktívak. Tisztesség ne essék szólván, még a képviselő-testületiek se túlozzák el. Pedig azt gondolná az ember, na, testületi vagyok, hát bevetem magam. De nem mindig vetik be.

Féllábú barátom, Lelkes Béla

Vágtunk disznót itt hajdani barátommal, felesbe. Az ő szomszédja böllérkedett, Lelkes Béla. Jó humorú, eleven ember, önzetlen barát. Mióta elveszítette a lábát, nem mertem meglátogatni.

Tudta, hogy mi lesz a vége az egyre romló érszűkületének.

– Vagy igen, vagy nem! – kacsintott mégis csibészesen.

Én megrettentem a várható eseménytől. Ez az örökmozgó, mindig vidám, vagy ha nem is vidám, hát, amire a neve predesztinálta, ez a lelkes ember, ez a határozott, mégis belátó, nagy orrú pinceherceg mihez kezd majd lábatlanul…

Hosszú évekig még a házuk táját is elkerültem. Ha a felesége a szőlőbe menet a házunk előtt biciklizett el, s beszólt, hogy vagyunk, mint vagyunk, bűntudatosan, lelkifurdalással és valami rossz előérzetekkel megverten kérdeztem vissza: ők hogy s mint vannak.

– Béluska nehezen bírja – jött a válasz az első időkben. – El van keseredve.

Később már:

– Megvagyunk, Péterkém. Miért nem nézel már be hozzánk egyszer?

– A héten benézek! – ígértem minden évben.

– Elvagyunk – mondta mostanában, sóhajok közt, mintegy jelezve: többet hallgat el, mint amennyit elmond, s az elhallgatott fontosabb, mint a kifejezett.

Hogy is van ez? Ringó léptű, büszke szépasszony volt, de az örökmozgó, érdeklődő, művelt Lelkes Béla mellett – így kívülről nézve – csak második lehetett. Most meg ő az első. Ő viszi a prímet. Nem boldog tőle.

– Nem hiszek a szememnek! – hunyorint a Béla, mikor (tíz év után) mégis megérkezem. – Csak nem te vagy az, Péter? – Huncutul villanó tekintetében észrevenni vélek némi riadalmat. Nem nekem szól: minden váratlannak, kiszámíthatatlannak, ellenségesnek – nagyjából mindennek. Azelőtt ilyesmi nem volt a szemében. (Lehet, hogy most sincs, csak odaképzelem?) Nem merek a lábára lenézni, pedig érdekelne. Nadrágban ül, széken, asztal mellett. Járókerete odakészítve. Belekapaszkodik, feláll. Könnyebben, mint hinném.

– Hova mész? – szól rá aggódva (s kissé neheztelve) a felesége.

Minek szólhat ez a neheztelés? Hogy hova megy már megint? Hogy minek próbálkozik, ha egyszer úgyse…? Hogy csak újabb gondot, bajt, sikertelenséget, kudarcélményt szerez? Vagy túlbonyolítom, és „csak” a szeretet kérdeztet? Hogy hova, miért, miként lehetne helyette, érette?

– Sehova se megyek! – Gyors válasz. Rövid. Helyretévő. Érdes. – Csak megmutatom, hogy tudok mozogni! – javít a hangnemen. – Megmutatom a Péternek! – Tesz néhány lépést előre, hátra. – Így megy – mutatja.

Nézem.

Nem vagyok biztos benne, melyik a valódi, melyik a műlába.

– De csak itt bent, a házban – mondja, kissé restelkedve. – Na jó, a teraszra esetleg. De a hátsó kertben… tavaly kint se voltam. Meg az idén is csak egyszer. Tudod, nem érdekel. Valahogy a dolgok nemigen érdekelnek.

Mintha büszkén vallaná be.

Csak azért is, minden „dolgok” ellen.

– Mit csinálsz akkor egész nap? – próbálok nevetni.

– Olvasok! – azt mondja. – Meg így estére már a tévét nézem. Kapcsold ki nyugodtan. Vagy ne is te, majd én! – Odabiceg. – Nincs benne semmi érdekes.

Erzsóka bort hoz. Kortyolunk.

Béla engem néz, én őt nézem.

– Jól van – szólal meg végül.

Nem kérdem, mi van jól.

(Mi volna? Semmi és minden.)

– Tudod – mondja később, mikor bevallom, hogy a faluról próbálok ezt-azt összeírni –, Kajár igazi ékszerdoboz volt a háború előtt.

– Horthy alatt? – kérdem szúrós-ellenségesen, mivel tudom, hogy őket is jellemzi a sötét, keserű vicc. „Van nálatok antiszemitizmus? Nincs, pedig igény az lenne rá.” Nem szeretem a kirekesztőket, mert nem értem őket. Erzsóka azt mondja: „Nekem a rendes, dolgozó zsidókkal semmi bajom nincsen, mint a cigányokkal se, Péterkém, itt a szomszédom, hát annál rendesebb, tisztább, takarosabb… De az a randa cigány, aki bejött ide, és elrabolta a retikülömet, meg azok a zsidók, akik tele vannak pénzzel, és azt hiszik, hogy nekik mindent lehet…!”

– Nincs ennek semmi köze a Horthyhoz! – torkol le az én féllábú barátom, s most megint a régi Béla, az önérzetes, a tudós, a lelkes. – Akkoriban kapta meg a község a műutat, le Akarattyáig, a vízhez! Addig csak ilyen köves út volt. A műút viszont meghozta a forgalmat a falunak. A forgalom meg mindent. A másik meg: a kutak. Azelőtt egy kútja volt a községnek, a malomnál, ahol most a Horváth Karcsiék laknak, azokkal szemben. Aztán már, a háború alatt vagy hogy, ásattak egymás után, nem is tudom, hármat vagy négyet. Nagy, széles kutak voltak, jó vízzel. Persze azért mosni az asszonyok mind a tóra jártak. Vittek a nagyanyámék engem is magukkal, beültem egy leláncolt ladikba, s ameddig a lánc engedte, eveztem. Hát ugye, milyen a gyerek. Az egész Balaton belefért neki abba a két-három méterbe.

„Neki.”

Így beszél magáról, egyes szám harmadik személyben.

Miért? Vége? Befejeztetett?

– Lett kút még a temető sarkánál, nem messze a ti házatok mellett, aztán feljebb, a mostani téeszirodánál, meg nem is tudom. Lett víz, bőségesen. Meg hát a bor, ugye. Az éltetett itt mindent. A bor meg a hal. Mert akkoriban még érdemes volt lemenni horgászni. Már ilyen nagyobbacska voltam, húsz körül is talán, mikor jártunk az öreg Mészáros bácsival az aligai partra. Persze bárki nem mehetett, az adótornyok miatt. Az ÁVO veszettül őrizte. Párttagkönyv kellett a horgászathoz. De ha a Rákosi lent volt, semmi se segített. Akkor nem volt peca. Nem lehetett.

Ötvenhatig már nem jutunk el a történetben.

Béla belefárad.

Vagy inkább ottragad kölyökkorában, amikor még volt hal a vízben, s a kétméteres lánc elég volt, hogy a végtelent kimérje – egyes szám harmadik személyben.

Feind Borház

Feind Lajos hatvanas, nagy testű ember. A kis faluhoz képest túlméretezett hajdani postaépület az ő lakóházuk volt – majdnem azt írtam: a múlt rendszerben, pedig hát – azelőtt. Kárpótláskor visszaigényelte, visszaszerezte. Ebből a falu közepén álló masszív sarokházból nőtt ki a Feind-birodalom. Jó, ne túlozzunk. Becslésem szerint jó kétszázmilliós forgalmú szőlő- és bortermelő, borforgalmazó káefté.

Ha jól tudom, búzában is utazik.

Jó borai vannak.

Finomak.

– A falu? – grimaszol. – Ha van eladó szőlő a hegyen, nekem nem szólnak. Vagy ha igen, utoljára. És egymillióval drágábban adnák, mint másnak. Nem tudom. Ha volna még valami boros ember, de se közel, se távol a környéken. Amúgy meg nagyon elfáradok estére. Annyiféle ember van. Ki kíváncsi már olyankor a másik hülyeségeire?

Nézem az arcát.

Látszik rajta, hogy „gazdag”?

– Érdekes – tűnődik –, a rendszerváltás után először palántáztam. Akkor nem jutott eszembe, hogy beruházzak. Pedig nem volt idegen tőlem se az agrárium, se a gondolkodás; azelőtt főagronómus meg téeszelnök voltam. Nem is tudom, hogy kezdtem szőlőt vásárolni kárpótlásba… Valahogy jött. Az idő hozta? Vagy hogy a mienket visszaszerezzem? Dacból? Csak hogy megmutassam? Most nyolcvan hektárom van, ebből harmincegy már saját telepítés! Sose gondoltam volna, hogy így alakul majd, hogy ez lesz belőle. Ez a reggeltől reggelig tartó tevé­kenység.

A szemüvege drága. Jó minőségű keret. (Az enyém is az.)

Orra határozott.

– Na, nem panaszképp mondom! – mosolyog.

Kisebbik fiát kitaníttatta borásznak. Szerencséje volt, a srác megszerette a szakmát, remek „kémikus” lett – mondják róla maliciózus elismeréssel a helybéli rossznyelvek. A hajdani postaépület mára kóstolószobának kinevezett helyisége falán oklevelek tucatjai hírelik, hogy a Feind Borház nem csak gazdaságilag prosperál, borai minden évben komoly díjakat kapnak.

Tavaly az Év Bora Feind-bor lett.

– Meg is látszik a forgalmon – mondja Feind Lajos. – Nem hittem volna, hogy ennyit jelent, de jelent. Mindet eladtuk, amit csináltunk belőle. Márpedig sokat csináltunk – somolyog a bajusza alatt.

Nincs neki bajusza.

De lehetne.

Lehetne „költeni a sikert”, felélni a hasznot, elkártyázni a milliókat. De – akár a falu másik sikerembere – Feind is folyton visszaforgat, a haszonból újra és újra beruház. Tíz éve még csak két-három acélhordó nőtt ki a fű közül a hajdani posta udvarán. Ma már nincs fű. A betonudvar mintha nagyobb lenne, s inkább hasonlít gyártelepre, mint falusi portára. Könnyűszerkezetes csarnokaiban hűthető-fűthető acélhordók, palackozóüzem, minden, ami kell – s minden valahogy rendben. Idejárok bort venni, látom, ahogy hónapról hónapra fejlődik a cég. Bármi változik is, a munka nyomai szinte azonnal eltűnnek: nem marad elöl szerszám, maradék anyag. A füves külső udvart többször felsöprik naponta, pedig Feind megint építkezik, és éppen ott.

– Nem állapot, hogy az üzemen keresztül járnak borért a kuncsaftok. Gondoltam, csinálok egy kulturált kis vináriumot, megnyitjuk az utca felől az épületet. A belső falak már állnak. Remélem, egy hónapon belül megleszünk a többivel is, hajtom a dolgokat. Látja, ezt mondják – grimaszol –, még családon belül is olykor, hogy hajcsár vagyok. Nem tehetek róla, én mindig a naptárt látom magam előtt. Egy évre előre tudom, melyik nap mit kell kifizetnem, mikor milyen bevétel érkezik, ha ugyan érkezik… Mert azt is hajtani kell, udvarolni érte, ezerszer utánamenni mindennek. Nagy versenyfutás ez az idővel. A boros szakma nem túl tőkeerős. Sok a hitel. Muszáj hajtanunk a bevételt. Nem szabad elengednem egyetlen kuncsaftot se. Miből törlesztek, ha nincs forgalmam? Ma is volt itt egy fiatal házaspár, egy órát időztek, kóstolgattak, és vettek egyetlen üveg bort a drágábbak közül – a legolcsóbbat. Nem panaszképpen mondom. Majd visszajönnek.

Látom rajta, hogy komolyan gondolja.

– Üzletileg? – Néz rám, gondolkodik a szemüvege mögött. Felmér. Nem tudja biztosan, ki vagyok. – Nézze, a dolog úgy áll, a bevétel ötven százalékát adja a termelés, másik felét a pályázatok. Érteni kell ehhez is, ahhoz is. Kezdettől nagy pályázó vagyok. Most is van bent – különböző helyeken – legalább hat pályázatom. Nagy részük vissza nem térítendő támogatásról szól. Ezek a pénzek teszik lehetővé, hogy fejlődjünk. Most is építek, nem csak a vináriumot. – Megvillan a szeme, húsos arcába nagy kedv költözik. – Egy kétszáz hordós csarnok alapozásába vágtunk bele, már megrendeltem az ötvenhektós barikhordókat… Hogy miből fogom kifizetni, még nem tudom, de valamiből meglesz! Mondtam is az építőnek, hogy kicsit kések majd a fizetéssel, így aztán persze nem is tudom annyira sürgetni, mint amennyire kellene… Pedig mondom magának: a naptár lapjai itt peregnek előttem, le se kell hunynom a szememet, hogy lássam. Már július eleje van, mindjárt itt a szüret, jön a kék szőlő! Hova teszem a bort, ha nem lesz kész a csarnok?

Lehet, hogy ő sincs még hatvanéves?

Nem kérdezem meg.

Nem ezt kérdezem.

– Megélünk, bár nagyon figyelni kell. – Gyanakszik, de nem tudja még, mire. Kém nem lehetek, adóellenőr se. Itt lakom, állítólag. Veszem a borát két-három hetente. Végül úgy dönt, őszinte lesz¸ már amennyire egyáltalán őszinte az ember. – Nézze, én szerencsés típus vagyok: ha egyszer látok egy számlát, egy megrendelőlapot, egy szerződést, bármit, sose felejtem el. A többiek mindent leírnak ezerszer, aztán összecsereberélik a papírjaikat. Mindenen ott kell tartanom a szememet. A kisebbik fiam százezer forint fizetést kap, meg a telefonszámlájából állok húszezret. Hónapok óta hatvanezer fölött telefonált. Szóltam neki kétszer, fogja vissza, mert ez lehetetlen! Ebben a hónapban aztán levontam neki, harmincnégyezret kapott készhez. Persze sokaknak nem tetszik ez a rend. Nálunk dolgozni kell, nem engedhetjük meg magunknak, hogy lazítson valaki. Nehéz jó munkást találni. Van, hogy két-három hónap után elmennek. Pedig most is, aki legutóbb volt. Kocsival hoztuk-vittük, mint valami vezérigazgatót. Most szólt valamelyik nap, hogy nem jön többet.

Fel vörösök, proletárok

– Tudja, a hálószobánk ablaka az utcára néz. Rögtön felébredek, ha a kölkek éppen szétrugdossák a buszmegállót. Széjjel szokták. Túlteng bennük a vér, meg hát agyatlanok. Szóval éjszakánként gyakran felriadok így külső zajokra, hát hallom ám, ahogy üvöltik a Feind ablaka alatt, hogy rosszabb vagy, mint a zsidó, te sváb mocsok, dugd fel magadnak a pénzt, amit nem fizettél ki… Én nem tudom, kik voltak, talán ilyen szőlőmunkások, de hogy igaz-e, amit kajabáltak…?! Szerintem a Lajos végül azért mindenkit kifizet.

Végül azér… Sváb mocsok.

Gondolatkísérlet: én vagyok a Feind.

Fizetnem kell adót, adósságot, hirdetést, munkásaimat.

Ha az adóval kések, megbírságolnak. Ha a tartozással kések, nem kapok több hitelt. Ha nem hirdetek, nem fogy a portéka. Ha nem fizetek a munkásaimnak – morognak. Hadd morogjanak.

Újra kezdődik a tizenkilencedik század.

A kizsákmányolás klasszikus menete.

Nem személyfüggő. Nem svábfüggő. Így kell lennie.

Amíg a munkások nem szerveződnek meg, amíg a szakszervezetet el nem adják majd a maffiának, amíg el nem dördül az Aurora ágyúja… amíg fel nem emészti magát a forradalom…

Nincs megoldás.

Fel vörösök, proletárok…

(Persze volna azért falanszter: mindenki betart minden határidőt, az adott szó kötelez, egyetlen Feindnek sem marad kintlevősége, vagy annyi tőkét halmoz fel, amennyiből bármikor képes betömni a likviditási lyukakat… Álom-álom, édes álom, álomkép – ez már operett.)

Vissza a borhoz

Lehet, hogy Feind Lajos is éppen ilyesmin töpreng? Hallgatunk egy cseppet. Van benne bizonytalanság, de elfojtja. Nem az a fontos, amiben bizonytalan az ember, hanem az, amiben biztos. – Na, ezt megfogtam! Én, az érzelgős, ráérős, nyafogós „entellektüel” azt tartom fontosnak, amiben bizonytalan vagyok. Azt vizsgálom, az érdekel. Ő – a mindenkori Feind – arra koncentrál, ami előresegíti, hiszen folyton lépnie, mozdulnia kell. Ismeri a szabályt: ha egy vállalkozás nem fejlődik, meghal.

– Voltam tavalyelőtt Ausztriában, közel a határhoz, egy harmincegy gazdából álló hegyközség borházában – lendül ismét az elbeszélésbe Feind Lajos –, na, ott metszegetett egy öreg fószer egész délelőtt, amíg mi a bort kóstolgattuk, aztán bejött, lemosakodott, gondoltam, valami potentát lehet, mert olyan kitartóan, rendesen dolgozott, hogy… Na, szóba elegyedtem vele. Mondom, mit tanácsoltok, mit tegyünk, ha belépünk az EU-ba? Azt mondja nevetve, hát nagyon sokat nem tehettek! Fogjatok össze, segítsétek egymást, ahogy lehet. Látod, azt mondja, mi megcsináltuk itt ezt a vináriumot, közösen, tíz euróért kaptok két szelet kenyeret, és annyi bort kóstoltok hozzá, amennyit akartok. Eleinte nem mindenki hitt benne, de mára már nem is merem kimondani, mekkora forgalomnövekedést hozott nekünk ez a szerény kis ötlet. Próbálkozzatok – azt mondja – közösen. Na, ahogy hazajöttem, össze is trombitáltam a környékbeli falvak gazdáit, megismerkedtünk, nagy terveink lettek. Így meg úgy segítjük majd egymást géppel, emberrel, információval, hogy mást ne mondjak, ha valamelyik megrendelő nem fizet időben, hát az ne tudjon másnál kérincsélni… (TETSZIK LÁTNI, TISZTELT KÉTKEZIEK?! A MUNKAADÓK MEGSZERVEZIK MAGUKAT, HA KELL!) Szóval úgy látszott, menni fog a dolog. Elhatároztuk, havonta találkozunk. Három hónap múlva már senki nem jött el a megbeszélésre. Én nem tudom, mi ez, a múlt rendszer bűne, vagy a magyar lélek ilyen…? Dögöljön meg a szomszéd tehene is? Ez az öröm? Na mindegy. Nekem mégiscsak lett hasznom belőle, mindenkit megismertem a környéken, akinek a borhoz a legkisebb köze van, ha kell valami, tudom, hova, kihez menjek. Mert jórészt minden ezen múlik, mindenütt, uram. A személyes kontaktuson. Hogy miként szólunk egymáshoz, ember az emberhez.

Hallgatok.

– Meg a kitartáson! – mondja.

Látom, belelendül.

– Itt vannak a multik! – sóhajt röviden. – Fontos, hogy az ember bekerüljön a nagy rendszereikbe, hogy a polcaikon ott legyen a borunk. De nagy ára van ennek. Egyrészt pénzben, mert már a polcdíj is komoly. Hogy egy borom a lánc egy üzletébe bekerüljön, annak írd és mondd: húszezer forint az ára. Ötféle bor, az már százezer. A láncnak van mondjuk harminchat üzlete. Az már hárommillió-hatszázezer, uram! Az már nem tréfaösszeg! Csak hogy ott lehetek a polcon! Aztán még a jutalékok, ez-az, nagyobb hasznuk van az én boromon, mint nekem! És akkor még jönnek olyanokkal, hogy örömmel közlöm, Feind úr, cégünk meglepi a dolgozóit ünnepi ajándékcsomaggal, úgy döntöttünk, hogy ehhez az akcióhoz ön is hozzájárulhat háromszázhatvan palack borral. Nagyszerű, mondom, én is örömmel közlöm magukkal, hogy én is megajándékozom az én alkalmazottaimat, s mivel maguk főként élelmiszerben utaznak, elfogadok önöktől hatvan darab ötvenezer forintos vásárlási utalványt. Na, csak somolyogtak, hogy milyen vicces ember vagyok. Végül százhúsz palackkal csak kellett hogy adjak! Meg a kötelező hirdetések, háromszázhatvanezer egy akció, hogy kiírnak az üzletben. Mondom, ne írjatok ki. De hogy ők kiírnak, mert megérdemlem. És sorolhatnám, de inkább nem sorolom. Állandó a stressz.

– Hogy boldoggá tesz-e? Márminthogy ez az egész?

– Igen! – bólintok. – Hogy reggeltől reggelig dolgoznia kell.

Furcsán néz rám. Vajon ugratom?

Elnevetem magam.

– Ne szégyellje, ha igen.

– Igen! – bólint lassan. – Boldoggá tesz – mondja komolyan. – Nekem ez az életem.

Holló a hollónak

Postás „barátném” szerint a Lajos nem szeret fizetni.

– Dolgoztat – azt mondja –, de pénzt kiadni, azt nem! – csóválja a fejét.

– Már hogy érti? – kérdem.

– Úgy, ahogy mondom! Éhbérért dolgoztatja a munkásait. Ötvenvalami-ezret ha fizet szegényeknek. Tudja, minimálbért. Persze románoknak.

– Már úgy érti, romániai magyaroknak?

– Úgy-úgy, hogy a rossznyavalya vinné el őket, ahányan csak vannak.

– Miért haragszik ennyire rájuk? – nevetek.

– Na hallja! Az egyik meg se jött, máris ment, de itt hagyta a fiát, a lányomba. A következő is ilyen román volt neki, tette a szépet, egy szavam se lehet, nyalta, kényeztette, vitte a gyerekkel együtt bólingolni, hogy negyvenezret is elvertek egy füst alatt! Állítólag Pesten ilyet is lehet. Na de aztán eltűnt a román magyarja! Nyolcszázezret fizettünk érte!

– Úgy érti, annyi adóság maradt utána?

– Úgy, hogy az a …! Mindegy – legyint –, én nem szólok bele. Úgyse lehet. Ő élete, ő rontja el. Mármint a lányom. Nem? Nincs igazam? Vagy nem rontja el, mer neki így a jó, így kell. Akkor meg minek rágjam a fülét, csak hogy rosszkedve legyen? Az élet úgy is olyan, amilyen, Péter, kérem.

Rágyújtunk: ő leszokóban, én visszaszokóban.

– Nem kéne! – nevet.

– Nem bizony! – helyeselek.

– Így van ez. – Tűnődve füstölünk. – Nem kell beleszólni semmibe. Az ember ne mondjon se jót, se rosszat. Abból baj nem lehet. Már énszerintem. A pletykát is rühellem. Én nem tudnék egy olyan sztármagazint vagy mit elolvasni. Hát nem érdekel! A Lakáskultúra vagy a Kertészet, phű, az igen! A politikát meg egyenesen utálom. De azért csodálkozgatok, tudja, ezeken a változékony embereken. Mert azelőtt nem voltak ilyenek.

Ellenvetem:

– Nemigen tehet mást, aki nyereséget akar. Olcsón vesz, drágán ad.

– Lehet – mondja. – Nekem amúgy semmi bajom vele. Csak tudja, Péter, kérem, furcsállom. Nem csak őt. Mindet, aki megváltozott. Én változtam? Most mondja meg? Ugye hogy nem! Látja? Ezek meg, akik sikeresek, ahogy maga mondja, akik gazdagodnak, ezek mind megváltoztak. Érti. Emberileg.

Mondom: alighanem muszáj volt nekik. Sőt, ha nem változtak volna, nem lennének sikeresek.

– Nem tudom, Péter, kérem. Amúgy egy rossz szavam se lehet, mert dolgozni, azt tudnak. Én nem bírnám úgy, megmondom őszintén. Ott van a Gyöngyi, a Cserki felesége, az mindent csinál, de úgy higgye meg, Péter, kérem, hogy tényleg a világon mindent. Ha kell, ganajaz, ha kell, kiszolgál, kisegít a konyhán, húzza az ágyneműt, számol, varr, nem tudom, mit nem csinálna meg. Az a nő nagy motor! Le a kalappal! Ő hajtja az embert, de igaza is van. Hadd hajtsa, ha lehet. Az én emberem beteg. Őt nem lehet hajtani, le van százalékolva. De a gyerekeim, le a kalappal! A fiam nagy ember. Ha nagy ritkán itthon van, mint a múltkor, hogy lerakta nekünk a parkettát a nagyobbik szobánkba, nem hazudok, tízpercenként csörögött a mobilja. Ő meg sorolta nekik, hogy mit hogyan. Nélküle mozdulni se tudnak a cégnél. Komolyan. Az unokáim is szépek, egészségesek. Mondjuk, ebben nekem is részem van. Nyaranta mind itt volt, velem, én vigyáztam rájuk, etettem meg nevelgettem őket, de kőkeményen! Lett is látszatja. Huszonhárom éve vagyok postás. Mikor a gyerekek jöttek, akkor vállaltam el. Az én kölykeim ne mászkáljanak kulccsal a nyakukban. Egy kézbesítő bármikor hazaugorhat. Amúgy nem könnyű munka, pszichikai, fizikai, meg szellemileg. Amilyen emberek vannak. Néha úgy megmondanám egynémelyeknek, de nem lehet, ugye, a kézbesítő nem arra van tartva. De néha a fél napom rámegy, amíg lenyelem a mérgem. Na, megyek is, mert még megáll a nap az égen.

Ahol a nap megáll

Pár évvel ezelőtt híre ment, hogy a hazalátogató Solti György karmester erre kerül egyet, mivel közeli rokona nyugszik a kajári zsidó temetőben. Nagy sürgés-forgás támadt: hol is az a temető nálunk? Ez túlzás, persze. Sokan emlékeztek, hogy a Zalka Máté utca végén meghúzódó elhanyagolt, gazos senkiföldje olvashatatlan feliratú, jórészt kidőlt sírköveket rejt. Hamar kigazolták, rendbe rakták, s noha kerítésre nem futotta, a füvet valaki még most is nyírja. A girbegurba, porladó sírkövek keletre néznek. Arcukon héber feliratnyomok, egy-egy furcsa betű keleties rajza. Némelyik nyugati oldalán magyar felirat. Stern Salamon, Stern Lipót, Rosenthal Laura, Lővinger Lajosné, Singer Eszter… Legtöbbjük a múlt század fordulóján élt itt. „Olyan gazdagok voltunk akkoriban – mesélte valaki –, hogy még saját zsidaink is voltak…!” Miben gyökeredzik nálunk ez a szelíd, csöndes, kiirthatatlan idegengyűlölet?

Tárulj ki fényben, csillagos égbolt,

Ilyen vendégid kevés volt és rég volt!

Margit-vonal

A háború alatt itt esett egymásnak a két hadsereg. Éppen itt nyomultak, irtották egymást, lőttek, robbantottak. Hivatalos felmérések szerint a hetedik leginkább elpusztított település volt Főkajár.

Elképzelhetetlen.

S akkor harminc évre rá még a földrengés is.

– Mozgott a Junoszty tévénk! Mintha bólogatna. Kijött a polcról, visszacsúszott, megint eljött. Csak néztem, mint aki meg van babonázva.

– Nem tudtunk kijönni a házból, mert a föld visszavetett. Hát hullámzott a parkett! Egyes téglák külön mozogtak a falban.

– Aztán meg morgott. Így. Mmmmmm… Az egész mindenség.

– Mintha valami végigtarajlott volna a föld alatt.

– Talán az ördög! – tódítom mosolyogva.

Néznek rám komolyan.

– Igen. Talán valóban az.

Jó néhány porta károsodott.

– A biztosító?!! – Féllábú barátom foga még most is csikorog. – Mondom neki, kifelé, ott az ajtó, kifelé innen, de nagyon gyorsan! Hatezret akart fizetni! Egy tönkrement házért! Hatezer forintot! Nekem egy fillért se, mondom neki, takarodjon! Azt mondja, össze lehet húzatni csavarral is a széttartó falakat. Ha nem fut el, megütöm. Elfutott. Felvettünk kölcsönt. Százezret adtak kamatmentesre, négyszázat kamatra. Kinyögtük. De sose felejtem. Ahogy a tévé mozgott. Mintha bólogatna: itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok…

Hívatlan vendégek

A sok jó mellett, amellyel Balatonfőkajár megajándékozott, s ellát folyamatosan, időnként más is történik szeretett romházam körül. Szép horganylemezem nem győzte kivárni, hogy a tetőre kerüljön, elrepült. Jó satum kitépte magát a „teraszon” munkaasztalként szolgáló rossz hűtőszekrény tetejéről, mint ahogy a vízakna vasfedele is elindult világot látni, amikor nem voltunk odahaza. Egyszer még lakatolt ajtóink is feltárultak, hogy a fűnyíróm, gázpalackom és elektromos fűtőtestem is kiruccanhassanak, kuktafazekunk is követte a termetesebb vas­holmikat. Merre járhatnak azóta? Alkalmasint távoli MÉH-telepre juttatta őket a szegénység.

Mert van az is a faluban.

Horgas, barna asszony baktat a kerítésem mellett, nézi az akácost.

– Itt aztán van csiga! – torpan meg.

Fúj a szél a közben, lobog az asszony kendője, szoknyája.

– Szereti a csigát? – kérdem.

– Szedni – mondja. – De már csak pár forintokat adnak kilójáért.

– És miért van maga csigaszedésre szorulva? – érdeklődöm.

Tétovázik, mielőtt felelne.

– Tizenöt évig voltam kisegítő a Marikánál. (Nem Marikát mond, a nevet nem értem pontosan, de ha érteném, se írnám le ide.) Elfelejtett lejelenteni – tűnődik. – Aztán hét évet voltam presszósnő, ott se fizettek be utánam semmit. – Nem vádol, mereng inkább, milyen is az élet. – Nem kapok nyugdíjat. Meg beteg is lettem. Mindenem rossz nekem.

Nézzük egymást. Én kerítésen belül, ő odakint.

Lelkifurdalásféle támad bennem, rossz szájíz, oktalan szégyenérzet. Mit mondhatnék ennek a szélben lobogó asszonynak?

– Hát... – húzom a szót, aztán, nagy nehezen mégiscsak kimondom: – Felőlem összeszedheti a csigákat, amíg nyírom itt a füvet.

– Kilenc forint egy kiló... – mélázik. – Nem bírja már a derekam se.

– Jobbulást – mondom búcsúzóul.

– Köszönöm. – Elindul lassan, szemben az északi széllel. Látszik rajta, hogy nem hisz a jobbulásban. Őszintén szólva nem hiszek én sem. Hiába épül, gazdagodik körötte minden, neki egyre rosszabb lesz. Hányan lehetnek becsapottak, kitaszítottak, tudatlanok és nincstelenek? Mintha az ő lassan elfogyó életük táplálna minket.

Nézem a csigáimat, ahogy nyáladzva haladnak szerte a kertemben. Megrágnak füvet, virágot, levelet. Hasznos lett volna, ha az asszony összeszedi őket. Mégis megkönnyebbültem, hogy végül mégse jött be.

Horváthné Takács Teréz

A Falumúzeum Egyesület ’98-ban alakult, a szép szemű segédpatikusnő (egyben főkönyvtáros) beszél nekem róla. Mozgékony, csupa energia asszony. Pár éve vette át az elhunyt könyvtárosnő helyét. Mély hangú, kedves, rendetlen nő volt a Baba. Mindig Kun Béla mellől itt ragadt illegális kommunistának néztem. Persze nem az volt. (De hát ki tudja, kik vagyunk? Néha még magunk se. Mire felismerjük valódi hajlamainkat, már zárórát kolompolnak.) Nyugdíjas tanítónő lehetett a Baba, lompos volt, jóindulatú, fáradt. Teca néni viszont – ahogy a rajongó gyerekek nevezik a villogó szemű, életvidám fiatalasszonyt – rendet tett a könyvek közt, pénzeket pályázott és nyert, lettek számítógépek, internet – Európa Pont. Azóta a falu aprónépe folyton a könyvtárában lóg. Bokrokban remegnek a képernyők előtt, játék, keresőprogram, mindegy, mi fut a gépen. – Én is, én is! – tolongnak. – Teca néni, én mikor jöhetek?

– Nem, nem én vagyok az elnök, dehogy! Csak tudja, a tagok azt mondták, legyen az egész egy nő kezében. Hát, lehet, hogy már csinálnák vissza, mert én keményen fogom őket – mosolyog Teca. – Rendeztünk koncertet, a bevételből indultunk, aztán pályáztunk, nyertünk valamicskét. Tavaly volt szüreti nap, abból is csordogált. Felújítottuk a tetőt, ezt-azt. A falak még eztán jönnek. Rendbe tesszük a portát, berendezünk benne majd egy faluszobát, állandóra. Meg lesz változó kiállításunk is, mindig akad anyag. Volt két fafaragónk, meghaltak, a tárgyaik megvannak. A faluból is küldenek régi holmit, ezt-azt, hogyha majd megnyitjuk, ott lehessen. Érdeklődnek az emberek. Ha noszogatom őket, tényleg érdeklődnek.

(Sok ilyen szép szemű, elszánt, kitartó asszony lakik Főkajáron.)

– Amúgy nem érzem, hogy a rendszerváltozás a falu életben sokat hozott volna – mondja Teca. – Nekem az hozott változást, hogy elmentem dolgozni. A patikában a fél falu megismert. A másik fele a könyvtárban. Így aztán könnyű nekem múzeumozni. Amúgy jobboldali vagyok. Apám kulák volt, tudja. Tanultunk a kulákokról az iskolában, megyek haza, mondom, apu, a kulákokról tanultunk. Apám szótlan ember lett az idők alatt, na, akkor hirtelen bőbeszéddel azt mondja: Nem minden volt úgy, ahogy a könyvekben van, lányom. Nagyon emlékszem erre. Semmink nem maradt, mire én születtem. Ötvenhatra nem volt már mit beszolgáltatnia a szüleimnek. Nagyapámat hívatták akkor a tanácsra vagy a pártházba, már nem tudom. Az orvos adott igazolást neki, nagyanyám beteg, ne vigyék el, ne tartsák bent. Mire hazaengedték, nagymama halott volt. Nem szívelem a kommunistákat. Felőlem most már csinálhatnák jól is, nem érdekelnek.

(Sose értettem, honnan származik a jobboldaliak elszántsága. És egyáltalán. Mi az, hogy jobboldal? Most úgy tűnik, értem. Akinek volt valamije a háború előtt, az mára mind jobboldali lett. Aki „nyert” a kommunizmussal, az baloldali maradt. Persze mindkét oldal téved, de ez másik történet. Másrészt a „magyar paraszt” konok maradisága nagy értékőrző volt, s maradt is, ezt tudom és érzem.)

– Én nemigen veszem észre, hogy a világ sokat változott volna – folytatja Teca. – Az emberek most is elégedetlenek, morognak. Nem elég jó semmi. Jó, lett csatornahálózat, gáz, telefon, új posta. Igaz. Faluközpont. Tényleg, most, ahogy sorolom… Meg lettek gazdagjaink. Ott a Feind, az tényleg. A Cserki? Arról ne beszéljünk…

A Cserki

– Kitanultam a villanyszerelést, elvittek katonának, szerencsém volt, ott bedolgozhattam magam a szakmába, a tapolcai lőtérbázison voltam karbantartó villanyszerelő. Jó iskola volt, ott fejlődött ki a kreativitásom. Leszereltem, dolgoztam, és néztem, mihez kéne fogni, úgy igazából. Nyolcvanötben az Áfész-tápbolt leszámolt, azt átvettem, én lettem itt a felvásárló. Nyulat, csigát, bodzát, csirkét adtam-vettem. Ha az ember ügyes tudott lenni, nem volt rossz üzlet. Közben diszkóztam. Mit néz? Lemezlovas voltam Palotán, Öskün, Akarattyán, ahol lehetett. Mennyi, négyezer forint volt akkor az átlagkereset? Én egy szombaton hazavittem.

Próbálom elképzelni lemezlovasnak. Nemigen megy.

– Az alvégen lakunk, ott építkeztem, kellett a pénz, mind belement a házba. Na, kilencvenben vagy hogy nagyon szidták az emberek az Áfészt, mér nem nyit boltot ott lent, mifelénk. Arról volt szó, valami könnyű házat felhúznak a sarkon, és majd abban üzemel az üzlet. De csak ment az idő. Addig-addig, hogy végül átmentem Berhidára, lebontottam egy üresen álló faházat, amit a földrengés után építettek ott, felszedtem, áthoztam, leraktam. Felvettem háromszázezer forint ótépékölcsönt, negyven százalékra. Negyvenre! Megállapodtam az Áfésszel, ők adják a berendezést, hűtőket, pultot, ezt-azt, én veszem az árut. Megnyílt az első Cserki-bolt. Lassan szokott oda a környék.

Nem ábrándozik. Beszámol.

Korrekt és büszke.

– Akkor gondoltuk ki a kocsmát a bolt mögé. Mindenünk ráment. Kis híján belerokkantam. Üres volt a kocsma, nem volt áru a boltban. Na, Cserki, mondtam magamban, most véged. Akkor szólt egy barátom Fehérvárról, hogy egy ilyen tömbházban, tudja, ilyen téglaépítésű négyemeletesben, szép lakások vannak benne, na szóval, hogy kiadnak ott egy mosókonyhát. Két bejárat, két helyiség, víz, villany, vécével, elvileg az Isten is boltnak teremtette. Átmentünk, megnéztem. Megállapodtam, hogy az első évben nem szednek bérleti díjat. Megnyitottam a boltot. Élelmiszert, persze. Na, az kihúzott a slamasztikából. Meg hogy kaptam rá ötszázezer kölcsönt. De azt is hogy? Volt ismerősöm a bankban, idevaló lány, Kajárra. Ő intézte. Ezerötszáz öles présházat írtunk be fedezetnek. Az meg is volt, az ezerötszáz öl, de présház az nem, de hát ki nézte azt akkor. Kaptam félmillió hitelt, húsz százalékra. Akkor már csak húszra. Azt könnyebb volt visszafizetni.

– Na, megvoltunk. Egyre jobban megyegetett a kocsma, emlékszik, enni is lehetett, minden… Na, akkor halt meg ennek a teleknek a gazdája. A feleségem tudta nélkül megalkudtam a telekre. Hogy majd szállodát építek rajta. Az meg onnan jött, hogy huszonkét évesen voltam Olaszországban, és láttam, hogy minden falunak van saját szállodája. Na, ha ott van, gondoltam, akkor kell is. Mindenhova. Szóval megvettem a telket. Lehet mondani, hogy előremenekültem, de hát a fociban is nagyon utálom, mikor hátrapasszolnak. Milyen foci az, hogy hátra? Megpályáztam hárommillió FAR-hitelt, megkaptam. Azóta is jóban vagyok azzal a bankkal. Hitelem van. Már úgy értem, hogy komolyan vesznek. Ha akarok valamit, nagyon tudom akarni. Meg persze tenni is érte.

– Elkezdtük építeni a panziót. Vödörrel hordtam fel az emeletre húsz köbméter sódert. Kérdik: micsinálsz, Lajos? Mondom, viszem a sódert. Ennyi. De erre persze ma már nem emlékeznek. A munka, az itt senkit nem érdekel. Hogy mit lejsztoltunk itt a Gyöngyivel, amíg minden meglett. Az eredmény, az igen. Azt elirigylik egyesek. Végül felépült a panzió, az étterem, az üzlet. Hát nem az étterem a húzóágazat, a kajáriak nemigen jönnek. Itt nem divat, hogy na, vasárnap pihenek, menjük el enni a Cserkihez. Vagy hogy benézzenek egy-egy pohárra, tereferélni, kicsit kiöltözve. Nem. Vagy otthon, vagy a kocsma, gumicsizmában. A kulturált hely, az nem kell. Nem panaszképpen mondom, eljön az ideje még mindennek. Én ezt tudom, és hiszem. Negyvenhárom éves vagyok. Azt mondja, ötvennek látszom? Nem hinném. Nem érzem magam annyinak.

– Egyébként meg haragszom, amiért a magyar ember politikailag nem lett feltőkésítve, hogy így mondjam. Hogy kiárultuk az országot a külföldi pénzeknek, nem hagytuk, hogy itt kialakuljon a kedv, a tenni vágyás, a pénz, a kultúra. Nagy baj volt, most is az. Igen, mint minden alvégi, én is jobbos vagyok, mert ezek hiába nem azok, már úgy értem, ez a garnitúra, azért mégiscsak azok valahogy. A unokáik lettek a milliárdosok. Bolsevik burzsoázia. Ide hallgasson! Nagyapámnak hetven hektárja volt. Tudta, hogy a kommunisták el fogják venni, mégis vásárolt még egy hektárt, hogy ne hetven, hanem hetvenegy hektárját vegyék el. Na, el is vették tőle, mind a hetvenegyet. Másik nagyapámtól százötvenet. Mindent. Ezek. Az ember nem felejt. Mindig mesélték, mikor gyerek voltam. De még akkor söpörték ám nálunk az utcát az emberek. Ma meg? Nem lesz itt addig gyökeres változás, amíg nem érzik magukénak a falut. Amíg züllött porták vannak. Nézze meg az én helyeimet. Azokon látszik, hogy gazdájuk van. Egy kertet rendben tartani, az nem pénz. Egy utcafrontot. Kis odafigyelés, munka.

Elszégyellem magam. Romházam előtt az árok tiszta dzsumbuj. A fal telefröcskölve. A tető lassan lerohad róla. De hiába igyekszem. Amit rakok estig, leomlik éjfélre. Mindent legyűr az akác és a gyom. (Ejnye-bejnye, magyarom!)

– Ide figyeljen, vannak negyvenöt éves emberek, akik nem tudnak dolgozni. Érti? Képtelenek. Én csak ránézek a polcra, egy akármilyen polcra, mindjárt látom, mit hova, hogyan, hogy rendbe legyen, tetszetős legyen. Rögtön látom valahogy, de egy szempillantás alatt. Amaz meg órákig pakolja, de hogy minek? És hiába mutatom, nem érti meg. Na, ez a baj. Meg hogy a jövőt nem érzi az ember biztosnak. Mer magamról tudom, hogy nagy baj nem érhet. Én felállok bármikor, bárhonnan. De aki nem ennyire bírja? Mint a két lányom is? Dolgosak, rendesek, de ha nem ennyire bírják, akkor mi lesz?

– Álmom? Na, nevessen! Ha megnyerném a lottót, a másfél milliárdot – szelvényt amúgy nem veszek persze, de ha mégis megnyerném valahogy –, egy termálfürdőt csinálnék itt. Azt mondják, nyolcvanmillióért fúrnak le a vízért. Ezer méterről hozzák fel. Mindenütt van meleg víz, uram. Kiskőrösön állítólag húszmillióért fúrták meg. Na, az szép lenne. Termálfürdő, Kajáron. Addig a kertet csinálom most, a panzió mögött, hogy legyen egy kis medence, tusfürdő, padok, ez-az. Hogy ne csak egy kulcsot adjak, de valami kis szolgáltatást is. Hogy pihenni lehessen a kertemben. Egy kis pihenőkert. Hiába, nagy dolgokat kell álmodni, hogy a kicsi sikerülhessen.

– Nem hiszem, hogy az első három között lennék. Biztos, hogy nem. Az első tízben? Igen, az lehet. De ez engem soha nem érdekelt. Komolyan, ezen én egy percig se gondolkodtam. Ez nekem semmit nem jelent. Szeretem csinálni. Szeretek figyelni, jönni-menni, kitalálni, dolgozni. Munka, uram. Munka.

Egy, kettő, három, négy

A Táncklubot tüchtig férfi vezeti, olyan vékony, mintha kivasalták volna. Felesége annál termetesebb: van mit fogni rajta. Ketten mutatják a salsát. Elfogódottan nézzük, ahogy ráznak. Mulatságosak és elegánsak, mintha egy régi cseh filmből lennének kikopírozva. Tíz-egynéhány éve jöttek Kajárra, a férfinak állítólag fél tüdeje van, mégis ő a vállalkozás lelke. Minden táncot ismer: csetteg, lép, fordul, spiccel… A neje kozmetikai szalont visz.

– Az még megyeget is – mondja a táncóra szünetében az ember. – A hölgyek el-eljönnek, lakjon bárhol a nő, mind szép akar lenni. Eleinte szinte titokban jártak, mintha szégyellenék. Ma már van azért forgalom. A táncra még kevesebb. Látja, maguk mellett a Teca van itt, meg az a két kamasz gyerek… Máskor se igen jönnek el többen. Pedig mi az a pár száz forint? Nem is azért csinálom, hanem az ő érdekükben. Hát fáj nekem, kifejezetten fáj, mikor látom a diszkóban azt a vonaglást… Nem tánc az, uram, higgye el nekem! A tánc az egy egészen más valami! A tánc, uram, az kultúra, szépség, pompa és kellem. A tánc a test párbeszéde. Hogy mondjam… Már az idejét se tudom, még Pesten laktunk, mikor elmentünk egyszer egy tánctanfolyamra. Csak úgy, unalomból, hogy valami legyen. Hát ez lett, hogy ennyire beleszerettem. Úgy értem, mindketten. Hogy már tanítjuk is. Nem nagy ördöngösség. Vannak videóink, ha érdekli, meg lemezek… Csuda dolog a tánc, uram, lelkileg is. Aki táncol, az más ember lesz. Na, folytassuk, ha elszívta. Húzzuk ki magunkat, csak elegánsan, kecsesen…

Tubi, tubi

A holland kapcsolatot galambok hozták Kajárra. – Tizennyolc telket árult pár éve az önkormányzat – mondja a helyi galambászklub elnöke, amúgy alpolgármester, Zergi Dezső. – Mondtam egy pesti galambász barátomnak, aki már évekkel ezelőtt vett nálunk telket, szóljon a barátainak is, most érdemes volna Kajá­ron telket vásárolni. Na, lejött a Gábor, szétnézett, és rá két hétre küldött egy barátját, szintén galambászt, holland állampolgárságú magyar embert, Hegedűs Miklósnak hívják az illetőt amúgy, na, az vett is mindjárt egy telket, aztán még négyen vagy mennyien jöttek, az ő barátai, de azok már igazi hollandusok voltak, és megint csak galambászok persze. Most már nyolc ilyen holland ház van nálunk, úgy is hívja a nép, hogy a Hollandi Telep. Ja, mert azt tudni kell, hogy a világ legjobb galambászai meg postagalambjai mind hollandok meg belgák. Na most, ezek az emberek megszerettek itt; sok mindent köszönhet nekik a falu. Patronálják az iskolát, óvodát, ezt-azt, részt vesznek az üzleti életben, lehet tanulni tőlük, de meg ők is tanulnak, egyik-másik magyar nyelvleckét vesz a magyar hollandustól.

– Százhuszonöt éves a postagalambászat Magyarországon, nagyjából ötezer-kétszázan űzzük versenyszerűen. Hogy mi ebben a verseny? Tenyésztjük a galambokat, hogy egyre jobbak, ügyesebbek legyenek. Ezt ezzel pároztatjuk, azt meg amazzal. A versenyző madarat aztán elszállíttatjuk az indítóhelyre, mondjuk Ausztriába, ahol egyszerre elengedik mindet. Mi beindítjuk az órákat, és mérjük, hogy mennyi idő alatt repülnek haza. Amelyik a leggyorsabb, az nyeri a versenyt. A nyertes galamb persze értékesebb, mint a kevésbé ügyes. Akkor aztán lehet fialtatni őket, a fiókát eladni, cserélni, ilyenek.

– Na most, a galambokat tanítani kell persze. Vagy nem is tanítani, inkább csak szoktatni, tréningezni őket, meg összemérni a többivel, azonos körülmények között, hogy tudja a gazdájuk, melyik mire képes. Erre vannak az úgynevezett teszttelepek. Három teszttelep van itthon, az első Hajdúszoboszlón létesült, az az Alfa-telep, a második már nálunk, itt, Kajáron, a mienk a Delta Klub Teszttelepe. A harmadik Érden van, az az Albatrosz-telep. Na most, ez fontos, egy ilyen telep sok galambászt köt ide. Azelőtt ezek azt se tudták, hogy Főkajár egyáltalán a világon van, most meg büszkék lehetünk rá, hogy ilyen nagy váro­sok mellett, mint Szoboszló meg Érd, a mi kis községünknek is van teszttelepe! Ezeken a telepeken értékeljük, próbáljuk és eddzük a világ hét sarkából érkező galambokat. Huszonegy napos korukban kerülnek a telepre, és amikor a tíz evezőtollából a harmadikat váltja, kezdődik a tréning. Visszük őket egyre messzebb, ötven kilométertől négyszázig, és figyeljük, hogyan, mikor, mennyi idő alatt térnek vissza. Így teszteljük őket. A legjobb galambok ezernyolcszáz métert is megtesznek egy perc alatt, tehát száz kilométeróránál is gyorsabban repülnek, és hazakeveregnek, mondjuk, még Barcelonából is.

– Hogyan találnak haza? Igazából nem tudja senki. Mondják, hogy a földmágnességet érzékelik, ebben lehet is valami, mert egy-egy galamb általában egy-egy égtáj felől eredményes, ami annyit tesz, hogy mondjuk csak nyugat felől repül keletre. Ha egy ilyen galambot elviszünk délre, nem biztos, hogy hazatalál. Vagy majdnem biztos, hogy nem. Csak a legjobbak jönnek meg. Olvastam olyat is, hogy az utakat követik, merthogy emlékeznek rájuk. Hülyeség, a galamb célrepülő, nem cikcakkol, mint a varrógép, beáll az irányba, aztán repül, míg haza nem ér. Vagy el nem fárad, és megül valahol útközben, mert éhes, szomjas, vagy izomláza lesz. Ilyenkor a gyűrűjükről azonosítjuk őket, értesítjük a tulajdonost, hogy megült nálunk a galambja. Általában oda szoktuk ajándékozni az ilyet, de megesik, hogy a galamb összeszedi magát, és hazarepül.

– Szoktunk itt is versenyeket tartani, meg összejöveteleket, így, mondhatni, a galambászat is hozzájárul Kajár idegenforgalmához, meg hát az embernek minél több barátja meg ismerőse van, annál, hogy is mondjam, milyenebb lehet. Mert egy galambász mindent elintéz egy másik galambásznak. És ez a legfontosabb, már az emberi kapcsolatok, úgy értem. A postagalamb mindig erre szolgált. Azelőtt híreket szállított, most másként köti össze, hozza egymáshoz közelebb az embereket.

A Sipőcz

Abban mindenki egyetért a faluban, hogy a legsikeresebb, legbefolyásosabb, legkomolyabb üzletember üveghegyen túl és üveghegyen innen, az a Sipőcz. Sipőcz András, a kajári téesz nagy hírű elnöke. Tízegykét éve vette át a lerobbant szövetkezetet – mondják, nem is akármilyen viharos körülmények között (viták, vádaskodások, leváltások voltak) –, hogy aztán szívós, konok, kemény és nem utolsósorban hozzáértő munkával pár év alatt kimossa a szennyest, kivakarja a szarból a téeszt, és rendbe tegyen mindent. Leépítette a ráfizetéses ágazatokat és embereket, átcsoportosított, számolt, aratott és vetett. Ma már – mondják – egész cégcsoportot birtokol és vezet, a keze határokon túl ér, s amihez nyúl, mind arannyá válik. Ha valakié, hát az övé valóban komoly sikertörténet.

– Igen?! – mosolyog hetykén, kihívón, csibészes, álnaiv képpel, mint a Bel­mon­dóé volt, jobb napjaiban. – Szóval maga szerint az enyém sikertörténet? – álmélkodik.

– Hogyne – mondom. – Mindenképpen.

– Hát nem tudom! – sóhajt és hunyorint. – Mindenesetre a magam részéről jobb szeretnék ebből az egészből inkább kimaradni.

– Hogy mit? Hogy miből? Miért? – Nem találom a szavakat.

– Nem szeretem a feltűnést – mulat zavaromon. – Jobb nekem csak a háttérben. – Nyilvánvaló, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, vagy ha igen, hát nem szó szerint. – Egészen komolyan gondolom – mondja egészen komolyan, mintha belém látna. – De javasolok én magának tőlem sikeresebb őskajári embert, ő is az agráriumban érte el, amit elért. Kárpótlásból vette meg a földeket, amik valamikor a családjáé voltak, és sikeres, tényleg sikeres… Ő még örülne is a reflektorfénynek…

Szimpatikus egy alak. Nem erőltetem. Biztos megjárta már a „sajtóval”. Igen, éppen utal is rá. Most magyarázzam neki, hogy én nem a sajtó vagyok, hanem… Hanem mi is? Minek is írom, kinek kavarom ezt?

– Most mondja meg – kérdez rá remek szimattal –, kit érdekelne, hogy én ki vagyok, mi vagyok. Ugyan már! – nevet. – Na ugye. Viszont ha segíthetek, bármikor, bármiben, keressen meg. Itt vagyok, itt leszek.

Mondják, hajnali négykor kel, körbejárja a „birodalmat” (nemrég vette meg lábon az egyik tönkrement, szomszédos téeszt), reggel hétre már naprakészen lát és tud mindent, határozottan és gyorsan dönt, szerencséje is van, bizonyára; növekvő „hatalma” se jelenthet túl nagy üzleti hátrányt a számára, de a siker záloga – látom, mert nekem meg ehhez van érzékem – ott van a szemében, a pillantásában, a mosolyában, az esze járásában. Ő is olyanféle, akit a „csinálás” érdekel.

Sorolom is neki, búcsúzásképpen, idevágó közhelyeimet.

– Sok mindent tanulok ezekből a beszélgetésekből – mondom. – Már azokból persze, amik létrejönnek! – nevetem el magam, hogy jelezzem, értem, amit értek. – Többek közt rájöttem, vagyis úgy látom, nagyjából kétféle ember van. Az egyiket jószerivel csak a fogyasztás érdekli. Azért dolgozik, hogy aztán költhessen. Új autó, új ház, utazás, nők, hobbi – kinek mi az álma. A másikat mindez nem érdekli. Őt maga a tevékenység vonzza. A csinálás, teremtés, nyerés, győzelem, más szóval: a munka.

Most komolyan figyel rám, mintha mérlegélné, tudna-e használni bármire.

– Persze nem akármilyen munka – gondolom tovább a közhelyeimet, bár már nem mondom ki hangosan őket –, hanem, jobb szó híján: a tőke szolgálata. Lehetőleg a saját tőkéé, persze már ha van egyáltalán személyhez köthető, saját tőke, és nem egy „mém”-ről van szó, egy önmaga bővített újratermelését biztosító, nem is tudjuk miféle, már-már misztikus valamiről, amely a saját fennmaradásán kívül semmi másra nem törekszik, nincs tekintettel, s csupán véletlen mellékkörülmény, hogy eredményes működése során „értéket” hoz létre.

– Mindenesetre – folytatom tündöklően okos okfejtésemet immár megint csak hangosan, mintha imponálni akarnék ennek a nagy csontú, különös embernek – nagyon úgy tűnik a számomra, hogy a kajári „csinálók” sokkal dinamikusabbak, élettelibbek, mint a fogyasztó fajta. Ráadásul a „mékerek” közé egyre nehezebb lesz bekerülni itt is, a szerepek foglaltak, a helyeket nem adják köny­nyen, a felkészülést a legjobb óvodában kell elkezdeni, többnyelvű iskola, vezető egyetem… Egy évszázad múlva a munka már csak igen kevesek kiváltsága lesz…

Csörren a mobilja.

– Elnézést. – Néhány kurta szót vált a telefonálóval. – Kaptam ajándékba egy ezernyolcszázhetvenhármas évjáratú tokajit az egriektől – villan a szeme. – Beszéltem később a tokajiakkal, ők nem is emlékeznek ilyen évjáratra. Na, utánanézetek, mi is a helyzet.

Elbúcsúzom.

Urasan bocsát el.

– Tényleg keressen meg, ha bármiben segíthetek.

A Teri néni fia

Az akác meg csak nől az udvaromon, már negyedszer virágzik ebben az évben. Szép virágja van. Lila. Harmadik szomszédom, Szigorú Teréz egyetlen fia mozdulatlanul ül kint a tornácukon. Nyolcadik hónapja, hogy a bokáját szilánkosra törte. Ötször operálták. Nem tud lábra állni, csak segítséggel. Senki nem segíti, így aztán csak ül ott, ócska hokedlin, falnak támaszkodva nézi a kertemet, az akácosomat, a lila virágokat. Én a régi házhoz tapasztott munkaodúm kisablakán lesem: arca mozdulatlan, se öröm, se panasz nem tükröződik rajta. Mintha az örökkévaló természet szemlélné magamagát az ő bortól savós, seszínű szemével.

Bogarak repülnek, méhek dongnak.

Küszöbön alszik a szomszédék kutyája.

Dél van.

Harangoznak.

A Bertha Bulcsu-emlékdíj irodalmi riport kategóriájának fődíjas műve.